Egy pár zokni és egy boxer hevert az ágy mellett. Velük szemben, a szekrény előtt egy női bugyi és felső, pulóverek és nadrágok egy kupacban, kicsavarodva, körülöttük néhány gomb. Erős levendula aroma terjengett a félhomályban, és egy lány illata. Egy lányé, aki kéjesen nyögdécselve tűrte az egész testének végigmasszírozását, és akinek már nedves lett volna a bugyija..ha még rajta van. A vállától kezdve egészen a talpáig ellazult, és akármit megtett volna azért, hogy a fölötte térdeplő srác magához ölelje, és beléhatoljon. Kettesben voltak. A függönyözetlen ablakon át egy felkészületlen holdsugár vetődött az ágyra, majd meglepődve odébb csúszott. Amit látott, az még őt is felkavarta. A kis sugár úgy döntött ezt végignézi, ha már nem prémium tv-csomagot választott, és nincs pornócsatornája. A fiú és a lány szinte összenőtt, alakjuk összeolvadt a puha sötétben. Egyszer lassan, majd gyorsulva mozogtak, egész testük verejtékben úszott. Halk sóhajok, és kevésbé halk torokhangok hallatszottak, és csak az ágy tiltakozott néha egy icipici nyikorgással az őt lökdösőkkel szemben. A kéj robbanásszerűen jött, és egy percen belül el is csendesedett, lágy hullámokban tűnve el. Egy kis mocorgás, és a takaró megfelelő szintre húzása után a lány kényelembe helyezkedett a fiú mellkasán, és egy apró csók után belealudt a simogatásba. A srác csak mosolygott maga elé, és miután kigyönyörködte magát a rajta alvó csodán, elszenderedett. Mosollyal az ajkán. Hülye romantikusok – gondolta a pici holdsugár mogorván, majd visszahúzódott az ablakon kívülre.

Egy férfi bemegy egy bárba, ahol a kiszolgáló egy robot. A robot megkérdezi tőle: - Mit kér, uram? - Egy martinit. - És mennyi az IQ-ja, uram? - 168. Ezután a robot elbeszélget vele a nyelvészetről,fizikáról, az orvostudományról , az operáról és az űrhajózásról. A férfit nem hagyja nyugodni a kíváncsiság, ezért később visszamegy a bárba. Újra martinit kér, és amikor a robot az IQ-ját kérdezi, azt válaszolja, hogy 100. Ezután jól elbeszélgetnek a fociról és az időjárásról. A férfit azonban még mindig nem hagyja nyugodni valami, ezért harmadszor is visszamegy: - Mit kér, uram? - Egy martinit. - És mennyi az IQ-ja, uram? - 50. A robot közelebb hajol: - 2010-ben a JOBBIK-ra szavazunk, ugye?

Jani egy végtelennek látszó alagútban zuhant lefelé. Mindenféle színek őrjöngtek körülötte, táncoltak miközben őt valami csodálatos gravitáció vonszolta lefelé, egyre csak lefelé.Formák váltakoztak, és hangok, képek, zajok. És mégis, békés volt ez az aláhullás. Haja lobogott, csapkodott -mint egy madár-gondolta, és már repült is. Sose látott, meseszerű és hihetetlen tájak fölött szállt, kanyargott, és ez borzasztóan jó volt. Aztán elmosódott minden, és ő egy erdőben találta magát, ahol mozogtak a fák, és ismeretlen lények repkedtek a feje fölött kísérteties hangokat hallatva. Kiszakadt magából, és elkezdett rohanni. Egyenesen át az erdőn, réteken, miközben iszonyúan rettegett. Tudta, hogy ez nem ő, hiszen otthagyta magát az erdőben. De nem akart megállni, mert nem tudta mi lesz, körbenézni se akart, csak száguldott. Majd egy erős ütést érzett, és elesett. Kábultan feküdt, és semmit se értett. Sose fájt még ennyire semmi, úgy érezte összetört a koponyája. Felült, és kinyitotta a szemét. Az utcán volt. A feje fölött egy közlekedési tábla. Megkönnyebbülten visszadőlt, és elmosolyodott. A trip elmúlt.

Egy fehér teret képzelj el. Csak állsz, és körülötted a tökéletes csend. Sehol semmi, a legkisebb légmozgás se érzékelhető. Tökéletes béke. Majd a szemed sarkából valami mozgást látsz, és beúszik egy sárga csík. Örvénylik körülötted, lassan, ráérősen. Hirtelen egy kék is csatlakozik, és ketten táncolnak tovább. Majd egy pillanat alatt megtelik a tér színekkel, és csak kapkodod a fejed. Ijesztő, de ugyanakkor gyönyörű és elbűvölő élmény. És kezdesz felfedezni az egészben egy rendszert. Egy ritmust, ami elkap, és nem enged el. A fejedben van és ott örvénylik tovább. Kitörölhetetlenül. Pedig csak a buszon ülsz, és zenét hallgatsz. Suliba mész. És bár arra kéne figyelj, amit tanítanak, te továbbra is befelé figyelsz. Örvénylesz a hangokkal,a színekkel, és minden tökéletes. Ott bent.

Hóesés

Fúj a szél, hópelyhek hullanak,
Egy lovag vágtat át a tájon,
Hölgyén jár az esze, kit látna már,
Hogy hiánya ne fájjon.

Elsuhan a táj előtte, nem is érdekli,
De megcsúszik a ló, s ledobja a férfit.
Koromsötét éj, émelyeg, szédül,
Fejét verte be, úgy fáj, majd megőrül.

A hátas lábát törte, nyihog és vergődik,
szemében könnyekkel, várja mi történik.
A lovag felkel, tudja mi a dolga,
Törött lábú lóval nem jut el sehova.

Megsiratja lovát, hogyne siratná,
Ott volt vele mindig, egy élet köti hozzá.
Vagy az első farkas, vagy ő végez vele,
Fájdalmas a döntés, nehéz a szíve.

Eszébe jut hölgye, hogy mily messze van,
Leül az állat mellé, suttog neki, halkan.
- Nem figyeltem eléggé rád, kedves hátasom,
Drágámon járt eszem, s hogy mikor láthatom.

-Nem figyeltem eléggé, tönkretettem mindent,
Türelmetlen voltam, de most már csak félek.
Félek tőle, hogy a szép hölgy úgy dönt nem kellek,
és, hogy téged itthagyjalak farkas-eledelnek.

Néhány héttel elébb, a nő időt kért tőle.
Hadd döntse el nyugton, hadd döntsön a szíve.
Türelemre intette többször a lovagot,
aki túlságosan is várta már a napot.

Hacsak rágondolt, a szíve túlcsordult
Látása homályos, lelke felbolydult.
Pedig tudta, hogy nem kéne beleszeretni,
Kínzó fájdalomba önként belemenni.

A paripa fekszik, mellette a lovas,
haldoklik az állat, az ember csak virraszt.
S amikor végleg lehajtja fejét a ló,
Lassan betemeti őket a puha, fehér hó.

 

Egy pici sejt mászott a földön. Gyönyörködött a tájban, hisz neki minden fűszál égbe vezető létra volt, minden pici kavics hatalmas hegy, és minden  pötty vízcsepp a végtelen óceán. Menet közben egyik pillanatról a másikra úgyérezte rosszul van. Megállt kifújni magát, majd váratlanul büfizett egyet. Elindult tovább, de aztán elgondolkozva megállt. Olyan furcsa érzése volt. Mintha más lett volna minden. Újra büfizett. Aztán rájött a furcsaság okára. Először kétszer akkora lett, majd négyszeresére nőtt. Bár nem tudta a pici sejt, de osztódott. Fél óra alatt akkorára nőtt, hogy a fűszálak csak fűszálakká, a kavicsok csak kavicsokká, a pötty vízcseppek pedig csak vízcseppekké redukálódtak. Amikor felfogta a változást szegény parányi sejt, csak sóhajtott, és meghalt.

Élt egy nép, egy eldugott, rejtett helyen, amely a falujuk körül álló hatalmas tornyokat imádta. Ha vihar volt, és a tornyok elkezdtek lengeni, egy ártatlan szüzet áldoztak a szörnyű isteneknek, hogy életben maradhassanak. Történt egy alkalommal, hogy iszonyú zúgásra és szélre ébredt a falu. Azt hitték, itt a világ vége, mindenki imádkozott, és sírt, amikor megjelent egy mérhetetlen szürkés-fekete kör a házak felett. Az istenek lezuhantak az égből és összezúzták a lent könyörgőket. A törzs kipusztult, az életben maradtak elmenekültek.. Béla befejezte a fűnyírást.
 

Egy nagyvárosi betondzsungelben történt a következő eset. Korán reggel az emberek furcsa puklikra lettek figyelmesek az úton, és a járdán. Nagy fennakadást nem okozott, hisz édes mindegy volt nekik, hogy a megszokott kátyúkat, vagy a puklikat kerülgetik. Rövid időn belül a beton felpattogzott, és a megjelenő repedésekből növények bújtak ki. A jelenség gyorsan terjedt, így hamarosan a város egy egész kerülete zölden burjánzott. A faágakon apró madarak énekeltek édesen.Alattuk, a tarka virágok között egy egész csomó pici állat sürgött-forgott. Fű borított be mindent, és édes illatú szél keringett a hirtelen keletkezett édenkertben. Néhány őzike is megejelent, majd vidáman ugrálva játszadoztak a zsenge füvön.

Másnap reggelre mindez eltűnt, és újra beton borított mindent. A Földanya egy utolsó sóhajjal kimúlt.

 A fejvadász sóhajtva kelt fel fekhelyéről. Már órák óta nem aludt, csak az eső dobolását hallgatta az ablakon, és tépelődött. Gondterhelt arccal mosakodott, felhúzta a csizmáját, majd elindult a fogadó felé harapni valamit. Mire kilépett a kapun elállt az eső. Madarak repkedtek az utca felett, megültek a faágakon, vidáman csicseregve egymással, örülve a hirtelen támadt meleg napsütésnek. A férfi megállt, körülnézett, és a madarakat látva egy kis mosolyt engedélyezett magának.Majd nekivágott a három utcányi útnak, a téren lévő ósdi fogadó felé, amit az Ezüst Serleghez címeztek. Közben rágódott, hogy mit tegyen. Pár napja valaki egy fekete pecséttel ellátott levelet csúsztatott be az ajtaja alatt este. A pecsétbe egy ábra volt nyomva, de eltorzulva, kivehetetlenül. Hiába a páratlan reflex, mire kiért a házból, már senki nem volt az utcán, így nem tudta meg ki volt a rejtélyes kézbesítő. A levelet nem értette. Azóta se tudta, kihez forduljon, ki tudna segíteni.
 Magába mélyedve sétált, teljesen elmerülve a gondolataiba, amikor valaki hátulról megszorította a karját. A világ lelassult, a színek eltüntek, de ugyanakkor minden kiélesedett, ahogy a vére adrenalinnal keveredve elkezdett száguldani az ereiben. Olyan volt, mintha álmodna: ösztönszerűen előhúzta a tőrét, és iszonyú erővel hátraszúrt. Eltelt egy, majd még egy másodperc, a környezet visszanyerte sebességét, és a színek is visszatértek. Megfordult, és ránézett a mögötte fekvőre, akinek immár egy vörösen csillámló penge állt ki a gyomrából.
 Egy fiatal fiú volt, alig múlhatott el tizenhat. Halálsápadt arcán veríték csillogott, ahogy lassan kiszállt belőle az élet. Kezében egy levelet szorított, alján fekete pecséttel. A pecsét hibátlan volt: a királyi jogart, és az ország címermadarát, egy főnixet ábrázolt. A fejvadász felnézett az égre, és megcsóválta a fejét. Fényes nappal, a főtéren, egy csapat polgár és katona előtt királyi hírvivőt ölni határozottan rossz előjel,-gondolta, majd a levelet felkapva elkezdett futni...

 Lihegve állt meg egy sarkon, egy oszlop mögé húzódva, és kilesett az utcára. A katonák még próbáltak áttörni a tömegen, miközben fejüket forgatva keresték a gyilkost. Felkapaszkodott egy létrán, és beugrott egy udvarba. Kényelmesen leült a legközelebbi padra, és köpenye csuklyáját a fejére húzva nagyokat lélegzett. Mi legyen a következő lépés? Most már üldözik, márpedig amilyen kemények a király zsoldosai, el is fogják kapni. És azt nem ússza meg annyival, mint a futár. Neki nem lesz olyan gyors halála, ha leviszik a város alatt fekvő kinzókamrába. Bár inkább semmilyen halálra nem vágyott. Főleg reggeli előtt.
 Tíz perccel később egy sikátorban osont, próbált gond nélkül eljutni a templomhoz, ahol egy régi jó barátja lakott és dolgozott: Aegnor atya. Fiatal korában az atya vigyázott rá, és nevelte fel. Utcagyerek volt, jó kilátással az akasztófára, úgyanúgy, mint a legtöbb társa. Innen emelte fel a pap, megtanítva őt olvasni és írni, ezzel kitárva előtte a világot. Ezt köszönhette az öregnek. Nem kevesebbet, mint az életét.
 A templomot megkerülve megkereste a hátsó bejáratot, amin át a paplakba lehet jutni. Vett egy mély lélegzetet, és bekopogott. Talán fél perc se telt el, nyílt az ajtó, majd megjelent az atya alakja is. Barna vászon csuha fedte a törékeny, öreg testet, de az arca derűs volt.
-Elessar, te hálátlan! Hát csak akkor látogatsz meg, ha bajban vagy? Na gyere be! Ne álldogálj, gyere!
Majd becsukva az ajtót vendége mögött, besietett a kamrába, és két pohár kiséretében kihozott egy palack misebort.
-Csak ezzel tudlak megkínálni fiam, remélem megfelel - mondta huncut mosollyal, és megtöltötte a poharakat.
-Persze atyám, - felelt a fejvadász, majd lehúzta a bort - de nem inni jöttem. Azt hiszem, egy ideig meg kéne húznom magam, és csak benned bízok.
-Te semmit nem változtál fiam- jegyezte meg a pap, és újra teletöltötte a poharakat.

Pár órával később eleredt az eső. Bár teljes erejével zuhogott, de a napsütést mégsem tudta eltörölni: a Nap megmakacsolta magát, és csak azért is próbálta melengetni a város lakóit. Ez a látvány tárult Elessar szeme elé, amikor az ablak előtt állva próbált rájönni az üzenet értelmére.  A levélben ez állt: „ A Kereszt elpusztítja a Főnixet. Keresd Alexet, aki szereti a nárciszt. „ Sehogyan se értette, hogy honnan kéne megtudnia kicsoda Alex. A háta mögött Aegnor épp szentbeszédet írt, és motyogás közben sokszor említette benne a gyilkosság és a gyilkos szavakat. A fejvadász úgy sejtette, hogy a beszédnek van valami köze ahhoz, amit a főtéren elkövetett, ezért úgy döntött levegőzik egyet. Zavarta, ha eszébe jutott. Megszokta, hogy embert öl. Meg kellett szoknia, hiszen ezzel kereste a kenyerét. De nem gyerekeket küld a halálba, hanem felnőtt embereket! Olyanokat, akik valami bűnt követtek el. Akiknek lett volna idejük jót is tenni, de nem éltek vele. Megérdemelten haltak meg.  Nyomasztotta a gyerek arca, és az elkövetett bűn. Ezen rágódott, amikor meglátta. A templom kertjében sétált egy apáca. Ez még nem lett volna meglepő, de egy aranysárga nárcisz volt a hajába tűzve. A férfi felsóhajtott. Kezdett összeállni a kép.
  Az országot ekkoriban egy lovagkirály irányította. Öregedett már, és a korral elhalványulhatott emlékezetében a lovagi eskü is, hiszen egy héttel korábban megtámadott egy kolostort. Minden kolostor adót fizetett a királynak, és ha ez elmaradt, a király dühöngött. Gyűlölte az egyházat, féltékeny volt a hatalomra, amit a papok birtokolnak. Így történhetett, hogy ellovagolt a kolostorhoz a katonáival. Porig égették. Harminc apáca halt meg a lángok között, tíz elmenekült, és  bosszút fogadott. A közvélemény előtt csak kitagadták a királyt az egyházból, de valójában a halálát akarták. Ezért hát a Kereszt, ami elpusztítja a Főnixet, a királyi madarat. Alex egy lehet az elmenekült apácák közül, akik túlélték. Teljesen felvillanyozódott attól, hogy rájött a megoldásra. Odasietett hát a nőhöz, hogy többet tudjon meg.
- Szép virág hölgyem. Ha nem tévedek ön Alex, igaz?
A nő ránézett, és elmosolyodott.
- De uram! Nem illik ilyen kíváncsinak lenni. A nevem Alexandra. Önt hogy hívják?
- Elessar vagyok, anyám. A Főnix ügyében kellene beszélnünk.
- Tudom. A király megvadult, az egyház, és az ország ellen fordult, így le kell váltani. Ez az egyház véleménye. És magát szemelték ki végrehajtónak.
- Ha közbeszólhatnék – mondta a férfi, - megkérdezném, hogy miért királyi pecsétes levélben küldték ezt nekem?
- Csak azokat a leveleket nem olvassák el, amiken királyi pecsét van. Az uralkodónak meg kell halnia. Mit gondol, el tudja intézni?
A fejvadász halványan elmosolyodott.
- Végülis, ez lenne a munkám, nem igaz?