A fejvadász sóhajtva kelt fel fekhelyéről. Már órák óta nem aludt, csak az eső dobolását hallgatta az ablakon, és tépelődött. Gondterhelt arccal mosakodott, felhúzta a csizmáját, majd elindult a fogadó felé harapni valamit. Mire kilépett a kapun elállt az eső. Madarak repkedtek az utca felett, megültek a faágakon, vidáman csicseregve egymással, örülve a hirtelen támadt meleg napsütésnek. A férfi megállt, körülnézett, és a madarakat látva egy kis mosolyt engedélyezett magának.Majd nekivágott a három utcányi útnak, a téren lévő ósdi fogadó felé, amit az Ezüst Serleghez címeztek. Közben rágódott, hogy mit tegyen. Pár napja valaki egy fekete pecséttel ellátott levelet csúsztatott be az ajtaja alatt este. A pecsétbe egy ábra volt nyomva, de eltorzulva, kivehetetlenül. Hiába a páratlan reflex, mire kiért a házból, már senki nem volt az utcán, így nem tudta meg ki volt a rejtélyes kézbesítő. A levelet nem értette. Azóta se tudta, kihez forduljon, ki tudna segíteni.
 Magába mélyedve sétált, teljesen elmerülve a gondolataiba, amikor valaki hátulról megszorította a karját. A világ lelassult, a színek eltüntek, de ugyanakkor minden kiélesedett, ahogy a vére adrenalinnal keveredve elkezdett száguldani az ereiben. Olyan volt, mintha álmodna: ösztönszerűen előhúzta a tőrét, és iszonyú erővel hátraszúrt. Eltelt egy, majd még egy másodperc, a környezet visszanyerte sebességét, és a színek is visszatértek. Megfordult, és ránézett a mögötte fekvőre, akinek immár egy vörösen csillámló penge állt ki a gyomrából.
 Egy fiatal fiú volt, alig múlhatott el tizenhat. Halálsápadt arcán veríték csillogott, ahogy lassan kiszállt belőle az élet. Kezében egy levelet szorított, alján fekete pecséttel. A pecsét hibátlan volt: a királyi jogart, és az ország címermadarát, egy főnixet ábrázolt. A fejvadász felnézett az égre, és megcsóválta a fejét. Fényes nappal, a főtéren, egy csapat polgár és katona előtt királyi hírvivőt ölni határozottan rossz előjel,-gondolta, majd a levelet felkapva elkezdett futni...

 Lihegve állt meg egy sarkon, egy oszlop mögé húzódva, és kilesett az utcára. A katonák még próbáltak áttörni a tömegen, miközben fejüket forgatva keresték a gyilkost. Felkapaszkodott egy létrán, és beugrott egy udvarba. Kényelmesen leült a legközelebbi padra, és köpenye csuklyáját a fejére húzva nagyokat lélegzett. Mi legyen a következő lépés? Most már üldözik, márpedig amilyen kemények a király zsoldosai, el is fogják kapni. És azt nem ússza meg annyival, mint a futár. Neki nem lesz olyan gyors halála, ha leviszik a város alatt fekvő kinzókamrába. Bár inkább semmilyen halálra nem vágyott. Főleg reggeli előtt.
 Tíz perccel később egy sikátorban osont, próbált gond nélkül eljutni a templomhoz, ahol egy régi jó barátja lakott és dolgozott: Aegnor atya. Fiatal korában az atya vigyázott rá, és nevelte fel. Utcagyerek volt, jó kilátással az akasztófára, úgyanúgy, mint a legtöbb társa. Innen emelte fel a pap, megtanítva őt olvasni és írni, ezzel kitárva előtte a világot. Ezt köszönhette az öregnek. Nem kevesebbet, mint az életét.
 A templomot megkerülve megkereste a hátsó bejáratot, amin át a paplakba lehet jutni. Vett egy mély lélegzetet, és bekopogott. Talán fél perc se telt el, nyílt az ajtó, majd megjelent az atya alakja is. Barna vászon csuha fedte a törékeny, öreg testet, de az arca derűs volt.
-Elessar, te hálátlan! Hát csak akkor látogatsz meg, ha bajban vagy? Na gyere be! Ne álldogálj, gyere!
Majd becsukva az ajtót vendége mögött, besietett a kamrába, és két pohár kiséretében kihozott egy palack misebort.
-Csak ezzel tudlak megkínálni fiam, remélem megfelel - mondta huncut mosollyal, és megtöltötte a poharakat.
-Persze atyám, - felelt a fejvadász, majd lehúzta a bort - de nem inni jöttem. Azt hiszem, egy ideig meg kéne húznom magam, és csak benned bízok.
-Te semmit nem változtál fiam- jegyezte meg a pap, és újra teletöltötte a poharakat.

Pár órával később eleredt az eső. Bár teljes erejével zuhogott, de a napsütést mégsem tudta eltörölni: a Nap megmakacsolta magát, és csak azért is próbálta melengetni a város lakóit. Ez a látvány tárult Elessar szeme elé, amikor az ablak előtt állva próbált rájönni az üzenet értelmére.  A levélben ez állt: „ A Kereszt elpusztítja a Főnixet. Keresd Alexet, aki szereti a nárciszt. „ Sehogyan se értette, hogy honnan kéne megtudnia kicsoda Alex. A háta mögött Aegnor épp szentbeszédet írt, és motyogás közben sokszor említette benne a gyilkosság és a gyilkos szavakat. A fejvadász úgy sejtette, hogy a beszédnek van valami köze ahhoz, amit a főtéren elkövetett, ezért úgy döntött levegőzik egyet. Zavarta, ha eszébe jutott. Megszokta, hogy embert öl. Meg kellett szoknia, hiszen ezzel kereste a kenyerét. De nem gyerekeket küld a halálba, hanem felnőtt embereket! Olyanokat, akik valami bűnt követtek el. Akiknek lett volna idejük jót is tenni, de nem éltek vele. Megérdemelten haltak meg.  Nyomasztotta a gyerek arca, és az elkövetett bűn. Ezen rágódott, amikor meglátta. A templom kertjében sétált egy apáca. Ez még nem lett volna meglepő, de egy aranysárga nárcisz volt a hajába tűzve. A férfi felsóhajtott. Kezdett összeállni a kép.
  Az országot ekkoriban egy lovagkirály irányította. Öregedett már, és a korral elhalványulhatott emlékezetében a lovagi eskü is, hiszen egy héttel korábban megtámadott egy kolostort. Minden kolostor adót fizetett a királynak, és ha ez elmaradt, a király dühöngött. Gyűlölte az egyházat, féltékeny volt a hatalomra, amit a papok birtokolnak. Így történhetett, hogy ellovagolt a kolostorhoz a katonáival. Porig égették. Harminc apáca halt meg a lángok között, tíz elmenekült, és  bosszút fogadott. A közvélemény előtt csak kitagadták a királyt az egyházból, de valójában a halálát akarták. Ezért hát a Kereszt, ami elpusztítja a Főnixet, a királyi madarat. Alex egy lehet az elmenekült apácák közül, akik túlélték. Teljesen felvillanyozódott attól, hogy rájött a megoldásra. Odasietett hát a nőhöz, hogy többet tudjon meg.
- Szép virág hölgyem. Ha nem tévedek ön Alex, igaz?
A nő ránézett, és elmosolyodott.
- De uram! Nem illik ilyen kíváncsinak lenni. A nevem Alexandra. Önt hogy hívják?
- Elessar vagyok, anyám. A Főnix ügyében kellene beszélnünk.
- Tudom. A király megvadult, az egyház, és az ország ellen fordult, így le kell váltani. Ez az egyház véleménye. És magát szemelték ki végrehajtónak.
- Ha közbeszólhatnék – mondta a férfi, - megkérdezném, hogy miért királyi pecsétes levélben küldték ezt nekem?
- Csak azokat a leveleket nem olvassák el, amiken királyi pecsét van. Az uralkodónak meg kell halnia. Mit gondol, el tudja intézni?
A fejvadász halványan elmosolyodott.
- Végülis, ez lenne a munkám, nem igaz?
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.