Hóesés

Fúj a szél, hópelyhek hullanak,
Egy lovag vágtat át a tájon,
Hölgyén jár az esze, kit látna már,
Hogy hiánya ne fájjon.

Elsuhan a táj előtte, nem is érdekli,
De megcsúszik a ló, s ledobja a férfit.
Koromsötét éj, émelyeg, szédül,
Fejét verte be, úgy fáj, majd megőrül.

A hátas lábát törte, nyihog és vergődik,
szemében könnyekkel, várja mi történik.
A lovag felkel, tudja mi a dolga,
Törött lábú lóval nem jut el sehova.

Megsiratja lovát, hogyne siratná,
Ott volt vele mindig, egy élet köti hozzá.
Vagy az első farkas, vagy ő végez vele,
Fájdalmas a döntés, nehéz a szíve.

Eszébe jut hölgye, hogy mily messze van,
Leül az állat mellé, suttog neki, halkan.
- Nem figyeltem eléggé rád, kedves hátasom,
Drágámon járt eszem, s hogy mikor láthatom.

-Nem figyeltem eléggé, tönkretettem mindent,
Türelmetlen voltam, de most már csak félek.
Félek tőle, hogy a szép hölgy úgy dönt nem kellek,
és, hogy téged itthagyjalak farkas-eledelnek.

Néhány héttel elébb, a nő időt kért tőle.
Hadd döntse el nyugton, hadd döntsön a szíve.
Türelemre intette többször a lovagot,
aki túlságosan is várta már a napot.

Hacsak rágondolt, a szíve túlcsordult
Látása homályos, lelke felbolydult.
Pedig tudta, hogy nem kéne beleszeretni,
Kínzó fájdalomba önként belemenni.

A paripa fekszik, mellette a lovas,
haldoklik az állat, az ember csak virraszt.
S amikor végleg lehajtja fejét a ló,
Lassan betemeti őket a puha, fehér hó.

 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.