Egy pici sejt mászott a földön. Gyönyörködött a tájban, hisz neki minden fűszál égbe vezető létra volt, minden pici kavics hatalmas hegy, és minden  pötty vízcsepp a végtelen óceán. Menet közben egyik pillanatról a másikra úgyérezte rosszul van. Megállt kifújni magát, majd váratlanul büfizett egyet. Elindult tovább, de aztán elgondolkozva megállt. Olyan furcsa érzése volt. Mintha más lett volna minden. Újra büfizett. Aztán rájött a furcsaság okára. Először kétszer akkora lett, majd négyszeresére nőtt. Bár nem tudta a pici sejt, de osztódott. Fél óra alatt akkorára nőtt, hogy a fűszálak csak fűszálakká, a kavicsok csak kavicsokká, a pötty vízcseppek pedig csak vízcseppekké redukálódtak. Amikor felfogta a változást szegény parányi sejt, csak sóhajtott, és meghalt.

Élt egy nép, egy eldugott, rejtett helyen, amely a falujuk körül álló hatalmas tornyokat imádta. Ha vihar volt, és a tornyok elkezdtek lengeni, egy ártatlan szüzet áldoztak a szörnyű isteneknek, hogy életben maradhassanak. Történt egy alkalommal, hogy iszonyú zúgásra és szélre ébredt a falu. Azt hitték, itt a világ vége, mindenki imádkozott, és sírt, amikor megjelent egy mérhetetlen szürkés-fekete kör a házak felett. Az istenek lezuhantak az égből és összezúzták a lent könyörgőket. A törzs kipusztult, az életben maradtak elmenekültek.. Béla befejezte a fűnyírást.
 

Egy nagyvárosi betondzsungelben történt a következő eset. Korán reggel az emberek furcsa puklikra lettek figyelmesek az úton, és a járdán. Nagy fennakadást nem okozott, hisz édes mindegy volt nekik, hogy a megszokott kátyúkat, vagy a puklikat kerülgetik. Rövid időn belül a beton felpattogzott, és a megjelenő repedésekből növények bújtak ki. A jelenség gyorsan terjedt, így hamarosan a város egy egész kerülete zölden burjánzott. A faágakon apró madarak énekeltek édesen.Alattuk, a tarka virágok között egy egész csomó pici állat sürgött-forgott. Fű borított be mindent, és édes illatú szél keringett a hirtelen keletkezett édenkertben. Néhány őzike is megejelent, majd vidáman ugrálva játszadoztak a zsenge füvön.

Másnap reggelre mindez eltűnt, és újra beton borított mindent. A Földanya egy utolsó sóhajjal kimúlt.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.